Balázs Béla: Isten tenyerén

Valahol messze a harmatos mezőben egy láthatatlan kasza pengett és fehér hajnali szelek zúgatták a berzenkedő fákat édes ízű vízszagot hozván a Duna felől. A pomázi országúton ballagtak ketten a magas jegenyék alatt álmosan, összetámaszkodva mint a részegek és karcsu árnyékuk kifutott messzire a katángvirágos árkon tul a jegenyék árnyékai mellé. Mert a nap épen felkelt. – Nagyon álmos vagy édes? – kérdezte János.